2018. július 31., kedd

A pásztor és fia

Bálint Sándor és fia, Sanyika

(Varsági fotóműhely, Székelyvarság, 
2018. július 15-16., 
hamarosan riport is lesz...)

2018. július 4., szerda

Kányádi Sándor (1929–2018)







Sándor bácsi 2008-2010 között. Egyszerűen Sándor bácsi, mert mindenki így szólította a környékünkön. Többször találkoztunk, kiállított képeim alá verseiből idéztünk, a megnyitó előtt pedig együtt mosolyogtunk, hogy találó-e vagy sem a kép alatti gondolat. Minden találkozás csodálatos emléket rejt, állandóan mesélt, mesélt, én meg csak hallgattam ízes gondolatait. Senki nem tudott úgy mesélni, ahogyan ő tette...


Nagygalambfalván 2018. július 7-én temetik el Kányádi Sándort. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas művész június 20-án, 90 éves korában hunyt el. Az ökumenikus egyházi szertartást a helyi református lelkész, Kányádi György Attila és Böjte Csaba ferences rendi szerzetes tartja. A szertartás után a család kertjében, szülei sírja mellett helyezik végső nyugalomra Kányádi Sándor hamvait.


 Nyugodjon békében!

2018. május 20., vasárnap

Árpi bácsi, a pakulár









(Agyagfalva, 2018. május 19.)

Örömmel köszöntött Árpi bácsi, az agyagfalvi esztena egyik pakulárja, aki várta, hogy ismerőse hazavigye Andrásfalvára. Reggeliben még akadt dolga ugyan, de már inkább az otthon foglalkoztatta, mint a munka. Az állatorvos csapatával éppen az esztenán kezelte a juhokat-bárányokat, nagy volt a sürgés-forgás, de az öreg pakulár azon gondolkodott, hogy ha hazamegy, megborotválkozik. 
– Mindig így szoktam, ez nálam hagyomány – mondja mosolyogva. 
Aztán késődélelőtt telefonon értesítették, hogy érkezik az autó. Bement az esztenára, megmosdott és -fésülködött, fehér inget öltött és széles mosollyal búcsút intett mindenkinek. 

2018. április 19., csütörtök

Cselédélet

– Reggel fél nyolc és nyolc között találkozunk, Róza néni – mondtam izgatottan, amikor elbúcsúztam tőle.
Csomor (Kövecsi) Róza néni a falu legidősebbjei közé tartozik, kevesen vannak már, akik kilencvennel hetvenkednek. A későesti látogatásom után teljesen felpörögtem, alig vártam a reggelt. Hajnalban keltem, kávésbögrével a kezemben szotyogtam a házban, mint a hazajáró lélek, majd nyolc óra előtt hátamra vettem a kábé 8 kilogrammos fotóstáskámat, és azon elmélkedtem, vajon sikerül úgy beszélgetnünk, hogy kicsikarjam 92 évének néhány izgalmas részletét? Éppen nyitotta a kaput, amikor odaértem, örömmel nyugtázta jelenlétem:
– Már azt hittem, elfelejtette! – mondta csillogó tekintettel.
Bele is vágtunk a közepébe, a nyakamban két fényképezőgéppel a szobájában kezdtem fotografálni. Közben bekapcsoltam a hangrögzítőt, hogy emlékezzek én is a beszélgetésre, mert ki emlékszik 92 évre?
– 1926. február 27-én születtem Agyagfalván. A temető alatt laktunk... – kezd bele a élettörténetébe. – Akkoriban hét osztályt jártunk az iskolában, de nem emlékszöm tanítóim nevére, ki emléközne ebben a korban... – mondja mosolyogva. Arra már emlékezett, hogy sokáig szolgált.
– Mikor konfirmáltam, akkor Péter bátyám – aki nyerekedni járt Magyarországra – elvitt ingömöt is oda, ahol anyámnak a testvére szolgált. Dámosy Zoltán orvosnál kezdtem a cselédséget, majd Bánáty Péter ügyvédnél szolgáltam. Havi húsz-negyven pengőt kerestem. Másfél esztendeig Magyarországon voltam. Dámosynál három gyermök volt. Kicsi voltam, de ügyes, nem tekerögtem, örökké a gyermökökkel játszodtam. A legutolsó helyen – nem emlékszem a nevükre – zsidóknál szolgáltam, olyan jó asszon volt ott, annyi mindent adott nekem, de később hallottam, elvitték őket, nem tudom, mi lett velük. Erőst jól bántak velem, sírt a nagysága, amikor jöttem haza. Muszáj volt hazajönnöm, mert édesanyám mondta, ha a többi agyagfalvi jő, akkor én se maradjak. Majd möntem Udvarhelyre szolgálni Fischerni, ott ahol a deszkaraktár volt. Ott szolgáltam egy fél esztendeig, később a kollektívbe dolgoztam, ahová mi sose álltunk bé.
Megtudtam, hogy négyen voltak testvérek. Két fiú, és két lány.
– János ott él a temető alatt. A nagyobbik testvéremnek volt az erdőn egy tinója, és egy alkalommal vitte a sót nyalatni, s a bihalbika megdöböcskölte, réament, meghalt – emlékezik vissza. A léánytestvére, Emma, nemrég hunyt el.
Közben előkerül a cselédkönyv, amiben nem szerepel az utolsó család neve, ahol szolgált, de még Róza néni arcképe is hiányzik belőle. Érdeklődöm, hová lett, mire az asztalfiókból kotorássza elő a bekeretezett képet... A jóvágású katonaképét mutatva rákanyarodik a férjére:
– Ő a férjem volt, meghalt – meséli könnyes szemmel. – Legénykorában hezzámjárt sokáig, de az anyjáék nem hagyták, hogy elvegyen, mert azt mondták, hogy hitvánviseletű vagyok, nem vagyok dolgos. Ő megházasodott, mást vett el, egy évig voltak együtt. Én is férjehez mentem, az én uram öt év múlva meghalt, kereső nélkül maradtam két gyermökkel. Ő elvált és két gyermökkel elvett végül, felneveltük a gyermekeket, és lett még egy fiunk...
Annyira belelendülök a fotózásba, alig tudok figyelni, minden érdekelne, de tudom, véges az időm, egyszer belefárad Róza néni. Ezért inkább a kilencvenkét évének szépségeiről kérdezem:
– Szerettem dolgozni, most is szeretek. Mindig megseprem az udvart, a kapu eleit is, de minden tavasszal azt várom, hogy a kertben dolgozni lehessen...









(Agyagfalva, 2018. április 14.)

2018. április 7., szombat

Vissza az időben...

... vissza az ötvenes évekig, ugyanis akkoriban gyártották azt a kamerát, amit a székelyudvarhelyi ócskapiacon vásároltam potom pénzért. Az eladó még azt sem tudta, hogyan kell kinyitni azt, amikor megmondta az árát, de látva, hogy konyítok hozzá, nekem adta 30 lejért :). A gépet még a tavaly vásároltam, azonban csak most próbáltam ki, befűztem egy Fomapan  Clasic (120-12) filmet, és nekifogtam a játéknak...