2018. november 25., vasárnap

A zenélő Feri bácsi

 Ida néni...


Feri bácsi...

 (Bencéd, 2018. november 24.)

A 20. alkalommal szervezett, Az ekhós szekér nyomában nevezetű amatőr színjátszó találkozó szünetében indultam felfedezni Bencédet, a 180 lelket számláló kis falut, amikor az utcán meghallottam, valaki zenél egy házban. Kíváncsiságom elnyomott minden szemérmetességet, nem sokat tétovázva bekopogtam az ajtón. Az előszobában egy idős hölgy hallgatta, amint férje éppen szaxofonon játszik. Szerintem láthatták, mennyire felragyogott a tekintetem, mert ők is mosolyogtak az ábrázatomon. Gyorsan be is mutatkoztam, és már az ajtó között nekifogtam fényképezni. A 86 éves Pap Feri bácsi és neje, Ida néni talán az egyik legidősebb lakói Bencédnek. Feri bácsi valamikor, fiatal korában citerázott, de mostanában inkább a szaxofon foglalkoztatja: „Míg fiatalabb voltam, kevesebb időm volt zenélni, hiszen a család volt a fontos nekem, és a munka sem engedte, de mostanában megtanultam a szaxofonon játszani, előtte csak citeráztam. Akkoriban járogattunk zenélni, csűrdöngölőt játszodtuk, és díjat is nyertem a CAP-nál. Mostanában unalmamba veszem elé, és gyakorolok” – meséli mosolyogva.
Próbálom megérdeklődni, kettejük életének kezdetét is, de nagyon egyszerűen leráznak. A csehétfalvi Ida nénit egy bálban ismerte meg Feri bácsi, sokat nem udvaroltak, talán egy fél év se kellett, és egybe is keltek. Négy gyerekük született. Egyikük, aki éppen Skóciában lelte meg megélhetését, ő hozta az apjának a hangszert, amit – elmondása szerint – nagyon megkedvelt.
Kedvemért elővette a beporosodott citerát is, a maga egyszerűségével életet pengetett belé, én meg csak tátottam a számat. Alig tudtam szóhoz jutni, mikor elköszöntem. Az öreg megtudva, mi járatban vagyok a faluba, szép ruhát vett, és „eléjött” a kultúrba nézőnek. Mielőtt beült volna, Makkai Ilkei Ildikó unitárius lelkész elkérte a gépet, és készített kettőnkről egy képet... 

2018. szeptember 3., hétfő

2018. augusztus 26., vasárnap

Az én Pajtásom

A napokban kaptam ajándékba egy öreg Pajtás fényképezőgépet. Erőst megdobbant a szívem, gyorsan meg is takarítottam, és filmet (Fomapan 120, iso 100) fűztem bele. Másképp nem tudtam tesztelni, csak ha sarjúforgatás-takarás közben pihenésképpek megállok, és lövök néhány képet. Mivel csak 12 kocka van a filmen, így mindenféle helyzetben teszteltem, még hosszú expóval is, B időben. A rekeszek választásában ugyan nem volt nagy lehetőségem, de a 8-11-16 bőven elegendő volt az 1/30-ados sebességhez nyári napsütésben. Persze azért meg kell tanulnom kézben megtartani a gépet, hogy ne mozduljon be, de terveim vannak vele. :)


 Szekérrakás a szomszédos kaszálón... 

 A feleség tereget...

Csendélet. Converse és a gereblye...

 Utcarészlet Agyagfalván...

 Egy rakás virág...

 Hosszú B (T) záridő. Egy malom részlete...

Patakrészlet...

A Pajtás és a száradó film...

(2018. augusztus 26., Agyagfalva)

2018. augusztus 22., szerda

Halászok a tengeren 2.

Újabb fordulóhoz értem a fekete-tengeri halászat-sorozatommal. A tengeri kirucc tulajdonképpen családi esemény, de nem hagyhattam ki Ilie halászatát (Pescărie la Ilie, Năvodari), ahol már barátként öleltük meg egymást Iliével, a főnökkel és Ivánnal, a lipovánnal. A parton éppen száradtak a hálók, mert – mint mondták – kihozták, hogy kiszedjék belőle a vízi növényzetet, a homokot. Tervezték bevinni a taliánhoz (cölöpös halászhely, ahová kifeszítik a halászhálókat), de a tenger morcossága miatt aznapról elhalasztották. Másnap délelőtt cseng a telefonom, Ilie bácsi hívott, hogy igyekezzek, mert indulnak a tengerre. Hagytam (sör)csapot-papot, és uccu neki, rohantam a parton a halászatig (szerencsére közel volt a szállásunk). Már javában készülődtek, a hálók a csónakban, és Ilie kapitányi kalapjában, határozott hangon indulásra utasított. A rendszámozott csónakok kopott kéksége, a tenger moraja, az evezők csattanása-spriccelése mind-mind ismerős volt már tavalyról, mégis nappal másképp csengett a  turista-zsivajtól. A helyszínre érve mindenki tudta a dolgát, eresztették a tengerbe a négy méteres hálókat, amiket a tizenegy méteres cölöpökre feszített sodronykötelekre erősítettek. Lépésről lépésre haladtak, módszeresen felkötözték, míg végül körbe nem kerülték a helyet. Én meg két csónak között ugráltam és fotóztam...
Másnap hajnalban ugyanolyan izgatottan ébredtem, mint amikor először mentem ki velük halászni. A kávét belőttem, koslattam, lestem az órát, mert háromnegyed ötkor van az indulás, nehogy véletlenül is lemaradjak. A hajnal éppen hasadt, a parti sétány napelemes utcalámpáiból már csak néhány világított, én meg andalogtam az éppen csak mocorgó tenger mellett. Még hamarabb is odaértem a kelleténél, volt időm szemrevételezni, ahogy a halászok felveszik a vízálló ruhákat, majd adnak nekem is egy vállig érő gumicsizmát. Nem éppen kényelmes, kifutóra való gönc, de kifejezetten hasznos, amikor a hálókból merik ki a halat, és minden csupa víz a csónakban. Elindulunk, négy evezős húzza, hátul kapitányi kalapjában Ilie irányítja a behemót csónakot. Kiérve itt is a rutin látszik, rövid idő alatt megtelik a csónak alja európai szardellával (hamsie), fattyúmakrélával (Stavrid), közben dobálják a nyílt vízre a medúzákat – rengeteg van belőlük –, de kerülnek ízletes feketeszájú gébek, rákok is. Napkeltére be is fejezik a halászatot, lassan elindulunk a part felé. Közben poénok csattanak, egymást szórakoztatják a halászok. A parton a halászat jónéhány macskája szinte sorban várja a csónakot, mindenik nyávogva rohan a ládákkal érkező halászok felé. Ivan szerint 22 macska van a telepen, fel is sorol nekem vagy tíz nevet, közben mosolyog, mert az összeset még nem keresztelte el. Persze vásárlóból, turistából sincs hiány, aki teheti segít fajok szerint szétválogatni a halakat is...
Közben a Năvodari-i móló mögött felkel a Nap, sárga fényében úszik minden és mindenki. Háttérben sirályvisítás hallatszik, mindannyian ki akarják venni részüket a tenger nyújtotta lehetőségből...

























(Năvodari, 2018. augusztus 11-18.)