2008. február 28., csütörtök

Kőrispatak


Szokatlan és ötletes virágtartó áll a kapuban...


A református templomhoz vezető, kőfallal védett út egy kicsikét rögös.




A templom maga csodálatos, lenyűgöző látvány...


Az unitárius templom


Ez pedig a lovasparkoló... Mint a western filmben,
rúdhoz kötöd a lovat, és lehet kocsmázni...


Kőrispatak, 2007. február 23.

Az idő mindenhol borzalmasan gyorsan telik. Kőrispatak is egy olyan település, ahol telik, és megpróbálnak mégis a „marketingtopon” maradni. Saját újsággal rendelkezik a kis falu, és talán a legismertebb a Szalmakalap Múzeum. Pozitív jelenségnek könyvelem el a lovas parkoló ötletét is a központban. Hát az valami szenzáció: éppen szerencsém volt, mert egy szekér „parkolt”, így sikerült képet is készítenem róla...

________________________
Olvasnivaló: Kőrispatak honlapja

2008. február 27., szerda

Bözödújfalu - jég alatti település 2.


Szokatlan látvány: télvíz idején legelésző lovak.
(Vajon, mit esznek?)


A roma család szívesen pózolt, sőt...


A vadkacsák addig nyugodtan úsztak, míg feltettem
a teleobjektívet, érdekes módon ezután repülni akartak.
(ezért ilyenek a képek:)




Hogy van élet a jég tetején? Persze, hiszen a környékbeliek hídnak
használják a jégréteget. Azon közlekednek, horgásznak... stb.




Az élet ki akar törni a jég alól
- kevés esélye maradt...



Az egykori gyümölcsfák kísértetként
meredeznek...




Az áramellátás akadozik, szerencsére
a halaknak jó szemük van...




A tó mellett van élet...
és információ...




Szürke, felhős időben ez a színes látvány
megtöri a monotonitást.

Sokáig nézegettem a Bözödújfaluban készített képeket. Gondoltam, néhány apró részletet még megosztok, amelyek megragadták a figyelmemet. Mindamellett, hogy egy jég alatti településről van szó, a parton élnek emberek, és olyan részletek, melyeket érdemes meglátni. Mikor megérkeztünk, egy roma család női- és gyerektagjai jöttek velünk szembe, akik kifejezetten élvezték a pózolást. Csupán néhány cigit kellett adjak azért, hogy színességüket megörökíthessem. Majd a vadkacsák repülése mozgatott meg, és következett a tó, a templomok romjai, a részletek...

2008. február 23., szombat

Bözödújfalu - jég alatti település


...:::...



...:::...


...:::...


...:::...


...:::...


...:::...


...:::...


...:::...


Az egykori államvezetés, az élükön túlbuzgó, ma is valószínűleg nagy tisztségeket betöltő párttitkárok fejéből pattant ki az ötlet, hogy elárasszák a Bözödújfalut. Megtörtént. Én már így találtam rá a településre, sátoroztunk a tó partján. Bosszantottuk a horgászokat locsipocsizásainkkal.
Télen sosem jártam erre. A minap Lehel újabb fotóstúrát javasolt. Hívtuk Istvánt is. Valamiért Bözödújfalura esett a választásunk, és el is kocsikáztunk addig. A látvány lehangoló, de a jégnek köszönhetően drámai változatú fotók születtek. Amilyen a hely szelleme.

________________________________

Linkek: Wikipedia
Bözödújfalu hűlt helye

2008. február 22., péntek

Házrészletek


...:::...


...:::...


...:::...


...:::...


...:::...

Mert a házak is szent helyek. A csend, a béke és a nyugalom apró kis zugait rejtik magukban. A külső nem sokat számít, benne élni kell. Megélni az életet. Emlékszem, mikor megvettük a házat, úgy terveztük, hogy az egészben éljünk. Ne óriási legyen, hanem lakható. Mindenkinek legyen egy sarka, ahová elhúzodik, és megteremti a lehetőséget, hogy a béke megtalálja őt is.

Balázs, a fiam is szereti a szobáját, és ha nem tudunk sokat folgalkozni vele, bemegy, és akkor is igen, mikor megszidódik néhány csínytevésért. Az az ő szobája, sarka és élettere...
Ugyanígy lehetnek azok az emberek is, kiknek a házuk öreg ugyan, de megélni lehet benne az életet, azt az életet, amit már ősapja is megélt benne. Gyermekként látta, miként ültetik el azt a csemetét, mely mára már dús lombú fává változott...

2008. február 21., csütörtök

Templomok


Agyagfalva

...:::...


Agyagfalva

...:::...


Bögöz

...:::...


Bögöz

...:::...


Nagygalambfalva

...:::...


Székelyderzs

...:::...


Szováta

...:::...


Mikháza

...:::...

A templomokban szeretem a csendet, a nyugalmat, az alázatosságot, a türelmet, a szépséget, a tiszteletet... - és még sorolhatnám. Szeretem, mert egy-egy épület nem a múltté, hanem a jövőjé. Megérezhetem belső rezgéseimet, amelyeket kint, a hétköznapi világban nem tapasztalok meg...

2008. február 16., szombat

Varázsgömb


...:::...


...:::...


...:::...


...:::...

Mióta ezen a projekten dolgozgatok, lassan kezdem elhinni, hogy a fényképezőgép egy varázsgömb is. Segítségével olyan leheletnyi finom részletek elevenednek meg előttem, melyekkel érezni (remélem éreztetni) tudom a sorsokat. Azokat a sorsokat, amelyek engem is megérintenek.

Láttatni szeretném, hogy valaki miért vidám annak ellenére, hogy a fronton elvesztette vőlegényét, és többé sosem ment férjhez. Vagy egy életen keresztül nem hunyhat szemet anélkül, hogy ne kapná meg: kulákivadék. Vajon mindezek miért alakulnak úgy, ahogyan alakulnak? Erről a varázsgömb nem beszél.

És ilyenkor mindig úgy érzem, ők mégiscsak vidámabbak voltak, mint én... Vidámak és életerősek, tenniakaróak, tele bizonyításvággyal...

2008. február 8., péntek

Szerencsét kovácsoltattam

Munkába menet megálltam a falu egyik kovácsának, aki stoppolt. János bácsi vígan mesélni kezdte a mindennapjait. Büszkén újságolta, hogy hetvennégy évesen is szívesen vezet, csak éppen elromlott az autó, és alkatrészért megy a városba. Mikor szóltam neki, hogy a biztonsági övet tegye fel, azt válaszolta: „ne búsuljon, fiatalember, én majd a büntetést kifizetem”. Nem kellett.

Közel 15 perc, amíg felértünk a városba. Ezidő alatt sok mindent megtudtam, de a beszélgetés megszakadt, mert megálltunk. Azzal váltunk el, hogy majd megkeresem néhány fotó erejéig...


Ma volt egy kis időm, gyorsan összekaptam magam és elmentem a falu utolsó házába (vagy bejövetelkor az elsőbe). Az udvarán kerekeskút, dísztárcsákkal ékesítve. Éppen dolgozott valamin. Szerencsém van - gondoltam.
Egyszerűen fogadott: – Ilyen hamar idért? (- mosolygott huncutul). Nem zavartatta magát a fényképezőgép látványától, sőt a „kliens” előtt leállította a munkafolyamatot, és patkót kezdett készíteni.

A szerencsepatkómat.

Nagyokat csattant a kalapács a üllőn, vérvörösen ízott a patkóalapanyag, füst és tűz szaga lepte be a közvetlen környezetét. Csodálatos pillanatokat sikerült lefotóznom. Ezek a pattogó szikrák, kemény kalapácsütések életet lehelnek a vasba, amiből készül a patkó. És miért fehér-feket, ha színekről érzésekről beszélek? Nem vonja el a figyelmet semmi, maga az egyszerűség segíti látványt...


És megtudtam, a patkót a nyílásával fölfele kell fordítani, hogy a szerencse tudjon belehullni és megmaradni...




...:::...




...:::...


...:::...


...:::...


...:::...


...:::...


...:::...


...:::...

A holló

(...)

„Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: „Soha már!”


EDGAR ALLAN POE: A HOLLÓ (Tóth Árpád fordítása)

2008. február 4., hétfő

Testvérek


...:::...


...:::...

Éppen az úton találkoztam Albert bácsival, ment a húgához. Megkértem, vezesen el hozzá. Vidáman, boldogan cseverésztünk, amikor beléptünk a tornácos, kékre festett ház udvarára. Berta néni éppen tüzet rakott a csikókályhába. Mosolyogva fogadta érkezésem céljáról szóló bejelentésemet: le szeretném fotózni, dokumentálni az utókornak.

Albert bácsi 1915-ben, és Berta néni 1918-ban született – mindketten januárban. Együtt élték meg az életet. A fiú különböző zászlók alatt szolgált a hadseregben, a lány Budapesttől Bukarestig szolgált. Egyiküknek lett családja, öt gyereket nevelt fel egyszerű körülmények között...

Berta néni legnagyobb öröme az egészség. Irigyeltem is, hiszen elmondása szerint csak látogatóban volt kórházban...


És micsoda élmény ez a találkozás nekem...