2018. április 19., csütörtök

Cselédélet

– Reggel fél nyolc és nyolc között találkozunk, Róza néni – mondtam izgatottan, amikor elbúcsúztam tőle.
Csomor (Kövecsi) Róza néni a falu legidősebbjei közé tartozik, kevesen vannak már, akik kilencvennel hetvenkednek. A későesti látogatásom után teljesen felpörögtem, alig vártam a reggelt. Hajnalban keltem, kávésbögrével a kezemben szotyogtam a házban, mint a hazajáró lélek, majd nyolc óra előtt hátamra vettem a kábé 8 kilogrammos fotóstáskámat, és azon elmélkedtem, vajon sikerül úgy beszélgetnünk, hogy kicsikarjam 92 évének néhány izgalmas részletét? Éppen nyitotta a kaput, amikor odaértem, örömmel nyugtázta jelenlétem:
– Már azt hittem, elfelejtette! – mondta csillogó tekintettel.
Bele is vágtunk a közepébe, a nyakamban két fényképezőgéppel a szobájában kezdtem fotografálni. Közben bekapcsoltam a hangrögzítőt, hogy emlékezzek én is a beszélgetésre, mert ki emlékszik 92 évre?
– 1926. február 27-én születtem Agyagfalván. A temető alatt laktunk... – kezd bele a élettörténetébe. – Akkoriban hét osztályt jártunk az iskolában, de nem emlékszöm tanítóim nevére, ki emléközne ebben a korban... – mondja mosolyogva. Arra már emlékezett, hogy sokáig szolgált.
– Mikor konfirmáltam, akkor Péter bátyám – aki nyerekedni járt Magyarországra – elvitt ingömöt is oda, ahol anyámnak a testvére szolgált. Dámosy Zoltán orvosnál kezdtem a cselédséget, majd Bánáty Péter ügyvédnél szolgáltam. Havi húsz-negyven pengőt kerestem. Másfél esztendeig Magyarországon voltam. Dámosynál három gyermök volt. Kicsi voltam, de ügyes, nem tekerögtem, örökké a gyermökökkel játszodtam. A legutolsó helyen – nem emlékszem a nevükre – zsidóknál szolgáltam, olyan jó asszon volt ott, annyi mindent adott nekem, de később hallottam, elvitték őket, nem tudom, mi lett velük. Erőst jól bántak velem, sírt a nagysága, amikor jöttem haza. Muszáj volt hazajönnöm, mert édesanyám mondta, ha a többi agyagfalvi jő, akkor én se maradjak. Majd möntem Udvarhelyre szolgálni Fischerni, ott ahol a deszkaraktár volt. Ott szolgáltam egy fél esztendeig, később a kollektívbe dolgoztam, ahová mi sose álltunk bé.
Megtudtam, hogy négyen voltak testvérek. Két fiú, és két lány.
– János ott él a temető alatt. A nagyobbik testvéremnek volt az erdőn egy tinója, és egy alkalommal vitte a sót nyalatni, s a bihalbika megdöböcskölte, réament, meghalt – emlékezik vissza. A léánytestvére, Emma, nemrég hunyt el.
Közben előkerül a cselédkönyv, amiben nem szerepel az utolsó család neve, ahol szolgált, de még Róza néni arcképe is hiányzik belőle. Érdeklődöm, hová lett, mire az asztalfiókból kotorássza elő a bekeretezett képet... A jóvágású katonaképét mutatva rákanyarodik a férjére:
– Ő a férjem volt, meghalt – meséli könnyes szemmel. – Legénykorában hezzámjárt sokáig, de az anyjáék nem hagyták, hogy elvegyen, mert azt mondták, hogy hitvánviseletű vagyok, nem vagyok dolgos. Ő megházasodott, mást vett el, egy évig voltak együtt. Én is férjehez mentem, az én uram öt év múlva meghalt, kereső nélkül maradtam két gyermökkel. Ő elvált és két gyermökkel elvett végül, felneveltük a gyermekeket, és lett még egy fiunk...
Annyira belelendülök a fotózásba, alig tudok figyelni, minden érdekelne, de tudom, véges az időm, egyszer belefárad Róza néni. Ezért inkább a kilencvenkét évének szépségeiről kérdezem:
– Szerettem dolgozni, most is szeretek. Mindig megseprem az udvart, a kapu eleit is, de minden tavasszal azt várom, hogy a kertben dolgozni lehessen...









(Agyagfalva, 2018. április 14.)

2018. április 7., szombat

Vissza az időben...

... vissza az ötvenes évekig, ugyanis akkoriban gyártották azt a kamerát, amit a székelyudvarhelyi ócskapiacon vásároltam potom pénzért. Az eladó még azt sem tudta, hogyan kell kinyitni azt, amikor megmondta az árát, de látva, hogy konyítok hozzá, nekem adta 30 lejért :). A gépet még a tavaly vásároltam, azonban csak most próbáltam ki, befűztem egy Fomapan  Clasic (120-12) filmet, és nekifogtam a játéknak...