Hónapokkal ezelőtt az idei nyári kiruccunknak a Balkán-félsziget egyik különleges, zamatos, változatos és sokszínű országát, Albániát választottuk jónéhány ismerősünk kikerekedett tekintete ellenére.
Természetesen ez nem előzmények nélküli verdikt volt, magyarországi barátaink már harmadjára vonultak pihenőszabira oda – mondjuk,
a pihenés az túlzás –, és mindent leírtak, elmeséltek már előtte. Ennek köszönhetően, beleadva apai-anyait, próbáltam minél közelebb kerülni egy olyan sokszínű, történelmében, kultúrájában és természeti
kincseiben gazdag országhoz, amely valóban megérdemli a látogatást. Az
egyetlen magyar nyelvű, a Dienes-féle útikönyvet is szamárfülesre
forgattam, csakhogy betekintést nyerhessek a zamatos tengeriherkentyű-mixre
hasonlító ország életébe, amiben minden megtalálható.
Eddig
igazán szép és jó lett volna, de ehhez képest csak
nagyon kis szeletét sikerült
felfedeznem. Erre mondják, sokat akar a szarka... :) Csupán
ízelítőt kaptam életükből, mindennapjaikból, a néhány kötelező meglátogatásából,
és a csilivili tengerpart közvetlen környezetéből.
Kisbusz bérlése után hetedmagunkkal vágtunk bele egy 1300 km-es útba (+1300 vissza), Bulgárián, és Görögországon végigrobogva egészen Igumenícáig. Itt már jártunk a tavaly, amikor a komppal két órás hajókázással átsurrantunk Korfura. Azért választottuk ezt az utat, mert a waze szerint 20 óra alatt elérhettünk a Jón-tenger partján lévő, nagyon felkapott településig, az albán riviérához tartozó Ksamilig.
Közlekedés
Amúgy Albánia
közlekedését, a hírekkel ellentétben, egyáltalán nem nevezném kaotikusnak – de nyugatabbra
a törvénykönyv szerint bizony kemény büntetések járnak ezért a vezetési
stílusért!
Képzeljük
el, hogy ma mindenki Ksamilon akar fürdeni, az egyik sávon több kilométeres
autósor, és varázsütésre a két sávos út három sávossá változik, és mégsem
koccan össze senki. A dudaszó is egyszerű jelzés az érkezésemről, egyáltalán
nem a civilizáltnak vélt – hogy ne fogalmazzak másként – sofőr türelmetlen
tülkölése. Persze, erre is volt ellenpélda. A körforgalmakban mindenkinek
elsőbbsége van, és baráti alapon zajlik a közlekedés, ha kicsit kidugtad az
autó orrát, folytathattad utadat.
Úgy
képzeltem az ottani közlekedést, mint azokat a nagy madárrajokat, amelyek
egyben mozogva különböző alakzatokat hoznak létre, mégsem ütköznek össze. Tapasztalatom
szerint a helyiek értenek a gesztusokból, amikor intettem a sofőrnek, hogy
átkelnék az úttesten, ő lassított, ugyanígy a másik sávon is. Hasonló természettel
rendelkeznek az autóbuszok is (ezek légkondis, közlekedésre alkalmas járművek
30-36 Celsius fok közötti hőmérsékleten): ahol intesz, megáll. Amilyen
az autós közlekedésük, olyan a tengeri is: a strandokon kívül állandóan
dzsetszki, motorcsónak, vitorlás hajó, bazinagy komp, óriás hajó, jacht és
luxusjacht furikázik.
Az autóról
jut eszemben: utazásaim során soha nem láttam annyi Mercedest, mint ott. Van
belőle letarhált és legújabb, rozsdás és csilivili: és mindenki büszkén ült az
autójában, mintha az lenne a nagy Nap alatti világ legtermészetesebb dolga,
hogy Mercedesszel furikázunk!
Ksamil
Ksamil egy ötezres kis falucska Albánia déli részén, Jón-tenger és a Butrinti-tó által határolt, keskeny félszigeten helyezkedik el. Mna itt aztán tényleg csilivilinek van álcázva minden, meg félkész épületek sokasága éktelenkedik utcáin. Hazudnék, ha nem írnám le, van ott szemét is.
Gombamód nőnek a szállodák, panziók, partjának összes zugát belakják
a napágyasok, nyári csúcsidőben emberek százai fókamód gyülekeznek azokon. Van
ott Bora-Bora – ez sem különbözik a többitől, talán annyi plusz van benne, hogy
homokos a partja, és sokkal drágább a nyugágy – Paradise, Afrikana, Black Pearl
és Blue Dimond is – mna itt azért leállok! J.
A településen
legjobban a hajnali-korareggeli órában szerettem sétálni: a tengeren nem zúgnak
a dzsetszkik, a parton nem szól a zene, távolból csak a kukásautó burrogása,
közelben pedig az utcaseprők seprűjének surrogása hallatszik. A zsúfolt főutca
ekkor még teljesen üres, a terjengő illatok friss pékáru-sütödéket jeleznek.
Sokszor meg is éhezek, vásárolok kolbászos kiflit vagy sajtos rétest. Ilyenkor
a tenger is nyugtatóan hat, és felleltározhatod azt a Ksamilt, amelyik
napközbeni zsúfoltsága miatt elrejti az apró részleteit. Ekkor fedezed fel,
hogy plüssállatok, bábuk, fokhagymafüzérek vannak kiakasztva az épületek,
üzletek tetejére vagy a kerítésére, mert a gonosz szellemeket el kell űzni.
Ilyenkor hallod igazán az olajfák cirregő hangját, a kabócáét. A Napkeltében a
tenger hullámainak apró csattanásai is hallatszanak, miközben nyaldossa
sziklákat, a strandokon pedig a homok zizzenése is felsejlik.
Ekkor már
mozgolódni kezdenek a partokon: gereblyével szedik össze a szemetet, készítik
elő a terepet. A kóbor kutyák pedig jóllakottan, boldogan hevernek a vendéglők
melletti tereken.
Kutyáról
jut eszembe, egyik sétám alkalmával ugatva rontott ki három kutya egy szálloda
udvaráról, éppen felém tartva, kusti ne-vel szóltam rájuk, de szemmel láthatóan
nem értették. Ekkor haladt el mellettem egy autó, (Na milyen? Na? Igen, egy
Mercedes), lefékezett,
visszatolatva terelgette más irányba a kutyákat. Megtörölgettem a homlokom, és
elméláztam: a gesztus magáért beszél az albán vendégszeretetről.
Ksamil
szigeteire ellátogatva, sajátos élővilággal is találkozhatunk, mint én, ezzel a
fehér nyuszival.
Ételeik
Székely
táplálkozási szokásait mindenképp felejtse el az, aki ide érkezik. Annak
ellenére, hogy van itt disznó, bárány, kecske is, de nagyon merem ajánlani,
hogy próbálják ki a halakat, tengeri herkentyűket.
A feleség
netkeresgélés közben fedezte fel a Brothers… fish and meat tavernát. Első
alkalommal be is ültünk egy ebédre, ahol Alexei bácsi főszakácsként készíti a
kajákat. Már az első nap annyira összebarátkoztunk velük, hogy az albán raki
kikérése után fülig érő mosollyal érkezett a pincér egy második adaggal: ez a
ház ajándéka! (Raki = albán szeszes ital, amitől nem leszel
albán szamár!) Mindannyian szót fogadtunk Alexei bácsinak, az ajánlatai
szerint próbáltunk rendelni. Jómagam grillezett polipra szavaztam, és merem
állítani, hogy Poszeidon, a tenger istene sem evett finomabbat: a hal ízére
hajazó, egyáltalán nem rágós polip csápjait finoman megfűszerezte Alexei bácsi,
meglocsolta – mint később kiderült, saját készítésű – olívaolajjal, megszórta oregánóval,
és körítésként az albán konyhára jellemző zöldséges ágyon szolgálta fel.
Társaságunkból volt, aki hallevest rendelt, és volt, aki friss, grillezett
halat, sült fetát olívaolajban, oregánóval stb., innentől kezdve elindult a
lavina, kipróbáltunk szinte minden olyan ételt, amit a tengerből fogtak ki. Összességében
a főztjeik ízletesek, szaftosak, és rendkívül egyediek, és nem utolsó sorban,
olcsók.
Kirándulások
Nagyon foglalkoztatott a helyi emberek mindennapjai, azonban
nem sikerült betekintést kapnom, de a Ksamilhoz közeli Butrinti Régészeti Park igazán megér egy óra sétát és két
óra sétafikát benne.
Egy korareggeli koslatásból visszérve a szállásra, a feleséggel
eldöntöttük, gyalog átügetünk a közel öt kilométerre lévő parkba. Csupán egy kocogó
hölggyel találkoztunk, aki fülhallgatón valószínűleg valami nyugtató zenét
hallgatott mosolyogva. Elérve utunk legmagasabb pontját, igazán fenséges látványban
volt részünk, hiszen ráláttunk Korfu szigetére, a Butrinti-tó deltájára. Itt pihenőt és kilátót építettek az olyan turistáknak, mint mi.
A Jón-tengert a
Butrinti-tóval összekötő Vivari-csatorna partján, Korfu szigetével szemben
található Albánia egyik legjelentősebb történelmi épületegyüttese, ami az
UNESCO világörökségi helyszíne 1992 óta. Minden van ott, ami 2000 évbe
belezsúfolható: Kr. e. 4. századi Aszklépiosz-szentély, a széles promenád az
Oroszlán- és a Szkaiai-kapuval, valamint a száz évvel fiatalabb színház. A
római uralom korából fennmaradt egy 1–2. századi mozaikpadlós fürdő
fűtőteremmel, valamint egy gymnasium (testgyakorló hely) ugyanabból a
századból. Az ókeresztény kor tanúi a már említett bazilika és a mozaikpadlós
keresztelőkápolna, valamint egy helyi nemesember 5. századi lakóháza, a
Trikonk-palota. A Velencei Köztársaság idejéből a 18. századi őrtorony, és a
magaslat tetején lévő kastély. A Vivari-csatorna másik partján áll Ali Tepeleni
pasa kis vára. Szóval a történelmi időutazás lényegében adott annak, aki nem
egy talicska kőnek véli a romvárost.
A Kék-szem forrás is közel, kb órácska autózásra van Ksamiltól, előtte óriási parkoló vár azokra, akik időben odaérnek, különben csúcsidőben a zsúfoltságtól és a melegtől vizesre várhatja magát egy szabad helyért a 30-35 fokos hőségben. Autóval nem engednek fel, olyan sétáló- és bringautat építettek a turistáknak, hogy bizony mondom, itthon van mit még tanulnunk. A vízforrás különleges természeti jelenség Albániában, a Vlora megyei Muzina közelében. A népszerű turistalátványosságnak számító forrás tiszta, kék vize egy több mint ötven méter mély medencéből tör fel – a búvárok ötven méterig ereszkedtek le, de a karsztlyuk pontos mélysége még nem ismert. Innen ered a Bistrica folyó, amely 25 km hosszú és Sarandától délre torkollik a Jón-tengerbe.
Annak ellenére, hogy korán értünk az azúrkék, nagyon mélyről
fakadó forráshoz, már turisták hada lepte el. Sőt, volt olyan is, aki hitt a
legendának – miszerint egy sárkány könnyei hozták létre a forrást és gyógyító
hatása van –, egyenesen a kék szembe ugrott, fittyet hányva a környezetvédelmi
előírásoknak – mert ugye sokan vagyunk, sok félék.
Ohridi-tó, Észak-Macedónia
Hazafelé más utat választottunk: Észak-Macedónia, Szerbia irányába
vitt az utunk. Hogy ne vezessünk olyan sokat, megálltunk az Észak-Macedón Struga
városában, amely Európa legöregebb – több, mint egy millió éves, sajátos, és csak itt felelhető élővilággal rendelkező – Ohridi-tó partján áll. Első
látásra turistaparadicsomnak tűnik, leírások szerint a macedónok egyik kedvenc
pihenőhelye a közeli Ohrid városa után. Ez meg is látszik, hiszen szűk
utcácskái mind egy nagy sétálóutcába torkollnak, ahol a turisták kiszolgálására
szakosodott üzletek, szuvenírboltok, vendéglők, kávézók, kézművesek, ékszerboltok
és shoppok várják a pihenni érkező turistákat. Napközben a Ohridi-tó strandjain
pihenhetünk, vagy úszkálhatunk a csatornaszerűen a tóból elinduló, Fekete-Drin
folyóban. Ennek két oldalán vendéglők teraszain élvezhetjük egy reggeli kávé
mellett a nap első sugarait, vagy a finom macedón konyha ízvilágát, miközben nézhetjük azokat, akik merészen beleugranak és úsznak a folyóban.
A feleséggel itt is reggeliben koslattunk egyet a tó partján,
amiben néhány idős német turista pancsikált az amúgy egyáltalán nem
hideg tó vizében. A halászok-horgászok természetesen nem voltak restek már
korai órában csónakázni, vagy a partról pecázni.
Ugyanekkor
fedeztünk fel a szűk utcácskákban elrejtett építészeti szépséget, a múlt század
elején felhúzott, mézeskalácsházikóra hajazó épületet, vagy egy nagyon
szimpatikus kávézót, amely tele van régiséggel, gramofonnal, régi rádióval,
sajnos hangulatos kőfalával éjszakai műszak miatt csak pontban délkor nyitott
ki.
Itt búcsúzásképpen
igazán kellemes meglepetésben volt részünk, amikor egy albán szuvenírárus (sok
albán lakik Észak-Macedóniában) így köszönt el tőlünk: Viszontlátásra!
Remélem lesz viszontlátás, hisz ez csupán ízelítő volt számomra, de egy dolog biztos: a Balkán-félsziget ezen része felkerült a bakancslistámra Mongólia után!
