Albánia: kultúra, történelmi örökség, kulinária

Hónapokkal ezelőtt az idei nyári kiruccunknak a Balkán-félsziget egyik különleges, zamatos, változatos és sokszínű országát, Albániát választottuk jónéhány ismerősünk kikerekedett tekintete ellenére.

Természetesen ez nem előzmények nélküli verdikt volt, magyarországi barátaink már harmadjára vonultak pihenőszabira oda – mondjuk, a pihenés az túlzás –, és mindent leírtak, elmeséltek már előtte. Ennek köszönhetően, beleadva apai-anyait, próbáltam minél közelebb kerülni egy olyan sokszínű, történelmében, kultúrájában és természeti kincseiben gazdag országhoz, amely valóban megérdemli a látogatást. Az egyetlen magyar nyelvű, a Dienes-féle útikönyvet is szamárfülesre forgattam, csakhogy betekintést nyerhessek a zamatos tengeriherkentyű-mixre hasonlító ország életébe, amiben minden megtalálható.

Eddig igazán szép és jó lett volna, de ehhez képest csak nagyon kis szeletét sikerült felfedeznem. Erre mondják, sokat akar a szarka... :) Csupán ízelítőt kaptam életükből, mindennapjaikból, a néhány kötelező meglátogatásából, és a csilivili tengerpart közvetlen környezetéből.

Kisbusz bérlése után hetedmagunkkal vágtunk bele egy 1300 km-es útba (+1300 vissza), Bulgárián, és Görögországon végigrobogva egészen Igumenícáig. Itt már jártunk a tavaly, amikor a komppal két órás hajókázással átsurrantunk Korfura. Azért választottuk ezt az utat, mert a waze szerint 20 óra alatt elérhettünk a Jón-tenger partján lévő, nagyon felkapott településig, az albán riviérához tartozó Ksamilig.

Közlekedés

Amúgy Albánia közlekedését, a hírekkel ellentétben, egyáltalán nem nevezném kaotikusnak – de nyugatabbra a törvénykönyv szerint bizony kemény büntetések járnak ezért a vezetési stílusért!

Képzeljük el, hogy ma mindenki Ksamilon akar fürdeni, az egyik sávon több kilométeres autósor, és varázsütésre a két sávos út három sávossá változik, és mégsem koccan össze senki. A dudaszó is egyszerű jelzés az érkezésemről, egyáltalán nem a civilizáltnak vélt – hogy ne fogalmazzak másként – sofőr türelmetlen tülkölése. Persze, erre is volt ellenpélda. A körforgalmakban mindenkinek elsőbbsége van, és baráti alapon zajlik a közlekedés, ha kicsit kidugtad az autó orrát, folytathattad utadat.

Úgy képzeltem az ottani közlekedést, mint azokat a nagy madárrajokat, amelyek egyben mozogva különböző alakzatokat hoznak létre, mégsem ütköznek össze. Tapasztalatom szerint a helyiek értenek a gesztusokból, amikor intettem a sofőrnek, hogy átkelnék az úttesten, ő lassított, ugyanígy a másik sávon is. Hasonló természettel rendelkeznek az autóbuszok is (ezek légkondis, közlekedésre alkalmas járművek 30-36 Celsius fok közötti hőmérsékleten): ahol intesz, megáll. Amilyen az autós közlekedésük, olyan a tengeri is: a strandokon kívül állandóan dzsetszki, motorcsónak, vitorlás hajó, bazinagy komp, óriás hajó, jacht és luxusjacht furikázik.

Az autóról jut eszemben: utazásaim során soha nem láttam annyi Mercedest, mint ott. Van belőle letarhált és legújabb, rozsdás és csilivili: és mindenki büszkén ült az autójában, mintha az lenne a nagy Nap alatti világ legtermészetesebb dolga, hogy Mercedesszel furikázunk!

Ksamil

Ksamil egy ötezres kis falucska Albánia déli részén, Jón-tenger és a Butrinti-tó által határolt, keskeny félszigeten helyezkedik el. Mna itt aztán tényleg csilivilinek van álcázva minden, meg félkész épületek sokasága éktelenkedik utcáin. Hazudnék, ha nem írnám le, van ott szemét is. 

Gombamód nőnek a szállodák, panziók, partjának összes zugát belakják a napágyasok, nyári csúcsidőben emberek százai fókamód gyülekeznek azokon. Van ott Bora-Bora – ez sem különbözik a többitől, talán annyi plusz van benne, hogy homokos a partja, és sokkal drágább a nyugágy – Paradise, Afrikana, Black Pearl és Blue Dimond is – mna itt azért leállok! J.

A településen legjobban a hajnali-korareggeli órában szerettem sétálni: a tengeren nem zúgnak a dzsetszkik, a parton nem szól a zene, távolból csak a kukásautó burrogása, közelben pedig az utcaseprők seprűjének surrogása hallatszik. A zsúfolt főutca ekkor még teljesen üres, a terjengő illatok friss pékáru-sütödéket jeleznek. Sokszor meg is éhezek, vásárolok kolbászos kiflit vagy sajtos rétest. Ilyenkor a tenger is nyugtatóan hat, és felleltározhatod azt a Ksamilt, amelyik napközbeni zsúfoltsága miatt elrejti az apró részleteit. Ekkor fedezed fel, hogy plüssállatok, bábuk, fokhagymafüzérek vannak kiakasztva az épületek, üzletek tetejére vagy a kerítésére, mert a gonosz szellemeket el kell űzni. Ilyenkor hallod igazán az olajfák cirregő hangját, a kabócáét. A Napkeltében a tenger hullámainak apró csattanásai is hallatszanak, miközben nyaldossa sziklákat, a strandokon pedig a homok zizzenése is felsejlik.

Ekkor már mozgolódni kezdenek a partokon: gereblyével szedik össze a szemetet, készítik elő a terepet. A kóbor kutyák pedig jóllakottan, boldogan hevernek a vendéglők melletti tereken.

Kutyáról jut eszembe, egyik sétám alkalmával ugatva rontott ki három kutya egy szálloda udvaráról, éppen felém tartva, kusti ne-vel szóltam rájuk, de szemmel láthatóan nem értették. Ekkor haladt el mellettem egy autó, (Na milyen? Na? Igen, egy Mercedes), lefékezett, visszatolatva terelgette más irányba a kutyákat. Megtörölgettem a homlokom, és elméláztam: a gesztus magáért beszél az albán vendégszeretetről.

Ksamil szigeteire ellátogatva, sajátos élővilággal is találkozhatunk, mint én, ezzel a fehér nyuszival.

Ételeik

Székely táplálkozási szokásait mindenképp felejtse el az, aki ide érkezik. Annak ellenére, hogy van itt disznó, bárány, kecske is, de nagyon merem ajánlani, hogy próbálják ki a halakat, tengeri herkentyűket.

A feleség netkeresgélés közben fedezte fel a Brothers… fish and meat tavernát. Első alkalommal be is ültünk egy ebédre, ahol Alexei bácsi főszakácsként készíti a kajákat. Már az első nap annyira összebarátkoztunk velük, hogy az albán raki kikérése után fülig érő mosollyal érkezett a pincér egy második adaggal: ez a ház ajándéka! (Raki = albán szeszes ital, amitől nem leszel albán szamár!) Mindannyian szót fogadtunk Alexei bácsinak, az ajánlatai szerint próbáltunk rendelni. Jómagam grillezett polipra szavaztam, és merem állítani, hogy Poszeidon, a tenger istene sem evett finomabbat: a hal ízére hajazó, egyáltalán nem rágós polip csápjait finoman megfűszerezte Alexei bácsi, meglocsolta – mint később kiderült, saját készítésű – olívaolajjal, megszórta oregánóval, és körítésként az albán konyhára jellemző zöldséges ágyon szolgálta fel. Társaságunkból volt, aki hallevest rendelt, és volt, aki friss, grillezett halat, sült fetát olívaolajban, oregánóval stb., innentől kezdve elindult a lavina, kipróbáltunk szinte minden olyan ételt, amit a tengerből fogtak ki. Összességében a főztjeik ízletesek, szaftosak, és rendkívül egyediek, és nem utolsó sorban, olcsók.

 

Alexei bácsi feleségével, igazi chéfek

Kirándulások

Nagyon foglalkoztatott a helyi emberek mindennapjai, azonban nem sikerült betekintést kapnom, de a Ksamilhoz közeli Butrinti Régészeti Park igazán megér egy óra sétát és két óra sétafikát benne.

Egy korareggeli koslatásból visszérve a szállásra, a feleséggel eldöntöttük, gyalog átügetünk a közel öt kilométerre lévő parkba. Csupán egy kocogó hölggyel találkoztunk, aki fülhallgatón valószínűleg valami nyugtató zenét hallgatott mosolyogva. Elérve utunk legmagasabb pontját, igazán fenséges látványban volt részünk, hiszen ráláttunk Korfu szigetére, a Butrinti-tó deltájára. Itt pihenőt és kilátót építettek az olyan turistáknak, mint mi.

A Jón-tengert a Butrinti-tóval összekötő Vivari-csatorna partján, Korfu szigetével szemben található Albánia egyik legjelentősebb történelmi épületegyüttese, ami az UNESCO világörökségi helyszíne 1992 óta. Minden van ott, ami 2000 évbe belezsúfolható: Kr. e. 4. századi Aszklépiosz-szentély, a széles promenád az Oroszlán- és a Szkaiai-kapuval, valamint a száz évvel fiatalabb színház. A római uralom korából fennmaradt egy 1–2. századi mozaikpadlós fürdő fűtőteremmel, valamint egy gymnasium (testgyakorló hely) ugyanabból a századból. Az ókeresztény kor tanúi a már említett bazilika és a mozaikpadlós keresztelőkápolna, valamint egy helyi nemesember 5. századi lakóháza, a Trikonk-palota. A Velencei Köztársaság idejéből a 18. századi őrtorony, és a magaslat tetején lévő kastély. A Vivari-csatorna másik partján áll Ali Tepeleni pasa kis vára. Szóval a történelmi időutazás lényegében adott annak, aki nem egy talicska kőnek véli a romvárost.

A Kék-szem forrás is közel, kb órácska autózásra van Ksamiltól, előtte óriási parkoló vár azokra, akik időben odaérnek, különben csúcsidőben a zsúfoltságtól és a melegtől vizesre várhatja magát egy szabad helyért a 30-35 fokos hőségben. Autóval nem engednek fel, olyan sétáló- és bringautat építettek a turistáknak, hogy bizony mondom, itthon van mit még tanulnunk. A vízforrás különleges természeti jelenség Albániában, a Vlora megyei Muzina közelében. A népszerű turistalátványosságnak számító forrás tiszta, kék vize egy több mint ötven méter mély medencéből tör fel – a búvárok ötven méterig ereszkedtek le, de a karsztlyuk pontos mélysége még nem ismert. Innen ered a Bistrica folyó, amely 25 km hosszú és Sarandától délre torkollik a Jón-tengerbe.

Annak ellenére, hogy korán értünk az azúrkék, nagyon mélyről fakadó forráshoz, már turisták hada lepte el. Sőt, volt olyan is, aki hitt a legendának – miszerint egy sárkány könnyei hozták létre a forrást és gyógyító hatása van –, egyenesen a kék szembe ugrott, fittyet hányva a környezetvédelmi előírásoknak – mert ugye sokan vagyunk, sok félék.

Ohridi-tó, Észak-Macedónia

Hazafelé más utat választottunk: Észak-Macedónia, Szerbia irányába vitt az utunk. Hogy ne vezessünk olyan sokat, megálltunk az Észak-Macedón Struga városában, amely Európa legöregebb – több, mint egy millió éves, sajátos, és csak itt felelhető élővilággal rendelkező – Ohridi-tó partján áll. Első látásra turistaparadicsomnak tűnik, leírások szerint a macedónok egyik kedvenc pihenőhelye a közeli Ohrid városa után. Ez meg is látszik, hiszen szűk utcácskái mind egy nagy sétálóutcába torkollnak, ahol a turisták kiszolgálására szakosodott üzletek, szuvenírboltok, vendéglők, kávézók, kézművesek, ékszerboltok és shoppok várják a pihenni érkező turistákat. Napközben a Ohridi-tó strandjain pihenhetünk, vagy úszkálhatunk a csatornaszerűen a tóból elinduló, Fekete-Drin folyóban. Ennek két oldalán vendéglők teraszain élvezhetjük egy reggeli kávé mellett a nap első sugarait, vagy a finom macedón konyha ízvilágát, miközben nézhetjük azokat, akik merészen beleugranak és úsznak a folyóban.

A feleséggel itt is reggeliben koslattunk egyet a tó partján, amiben néhány idős német turista pancsikált az amúgy egyáltalán nem hideg tó vizében. A halászok-horgászok természetesen nem voltak restek már korai órában csónakázni, vagy a partról pecázni.

Ugyanekkor fedeztünk fel a szűk utcácskákban elrejtett építészeti szépséget, a múlt század elején felhúzott, mézeskalácsházikóra hajazó épületet, vagy egy nagyon szimpatikus kávézót, amely tele van régiséggel, gramofonnal, régi rádióval, sajnos hangulatos kőfalával éjszakai műszak miatt csak pontban délkor nyitott ki.

Itt búcsúzásképpen igazán kellemes meglepetésben volt részünk, amikor egy albán szuvenírárus (sok albán lakik Észak-Macedóniában) így köszönt el tőlünk: Viszontlátásra!

Remélem lesz viszontlátás, hisz ez csupán ízelítő volt számomra, de egy dolog biztos: a Balkán-félsziget ezen része felkerült a bakancslistámra Mongólia után!

Búcsú Ksamiltól...

És Albániától...