Rengeteg gondolattal és kérdéssel a
fejemben, hideg, napsütéses januári délutánon indultam Berta nénihez fotózni. A
szomszédban lakó, állandóan felügyelő unokaöccse segítségét kértem, mert
mégiscsak könnyebb dolga van egy fotósnak, ha ismerőssel és nem ajtóstól ront
be egy száz éves nénihez: – Csókolom, fényképezni jöttem újra!
Persze, emlékszik
rám, már jártam néhányszor nála az elmúlt évek során, sőt testvéréről készült
képemet is felfedezem a kis edénykékkel teli asztalán.
Berta néni 1918. január 23-án látta meg a
napvilágot Agyagfalván. Próbálom elmeséltetni vele életének száz évet, de nem
bőbeszédű.
– Hatan voltunk testvérek, egyik kisebb, másik nagyobb. Mind a hat szolgált valahol, mentünk, kerestük az öltözetet, segítettük a szülőket. Nem úgy volt, mint most, hogy menyök, emelöm a kalapot, s jó napot! – meséli száz esztendős mosolyával.
– Hatan voltunk testvérek, egyik kisebb, másik nagyobb. Mind a hat szolgált valahol, mentünk, kerestük az öltözetet, segítettük a szülőket. Nem úgy volt, mint most, hogy menyök, emelöm a kalapot, s jó napot! – meséli száz esztendős mosolyával.
Hogy mit is dolgozott?
– Kapáltam! – Közben mosolyog. – Bukarestben szolgáltam, Snagovon szolgáltam, Szögedön szolgáltam, Pestön szolgáltam. Mit meséljek én erről? Dolgoztam és pénzt kerestem! A pénzt haza kellett küldjük, hogy adót fizessenek. Akkor nem volt nyugdíj. Az adóba kellett fizetni, mert ha nem, vitték el dolgokat – mondja.
– Kapáltam! – Közben mosolyog. – Bukarestben szolgáltam, Snagovon szolgáltam, Szögedön szolgáltam, Pestön szolgáltam. Mit meséljek én erről? Dolgoztam és pénzt kerestem! A pénzt haza kellett küldjük, hogy adót fizessenek. Akkor nem volt nyugdíj. Az adóba kellett fizetni, mert ha nem, vitték el dolgokat – mondja.
Ma, amikor nagy szüksége van valamire, elmegy a boltba
vásárolni kis nyugdíjából. Otthon hat tyúkot tart, azokat rendezi. Kérdezem is gyorsan:
– Mit csinál egész nap?
– Mit csinál egész nap?
– Üldögélek! – mondja mosolyogva.
Ropogósan elkacagjuk magunkat.
Kattog a gép, folyamatosan lesem az arcát. Előkerül a második osztályban készült
csoportkép, mutatja nekem, melyik ő. Néha elmosolyodik, néha elmereng. Egyszer
megszólal:
– Fölösleges annyi képet csinálni.
– Fölösleges annyi képet csinálni.
Most csak egy órányi időt raboltam el az életéből, a száz évéből, és arra gondolok, mi lesz
néhány év múlva?
Nem merek 100 esztendőre gondolni…
(Agyagfalva, 2018 januárja)
