– Reggel fél nyolc és nyolc között találkozunk, Róza néni – mondtam
izgatottan, amikor elbúcsúztam tőle.
Csomor (Kövecsi) Róza néni a falu legidősebbjei közé tartozik, kevesen
vannak már, akik kilencvennel hetvenkednek. A későesti látogatásom után
teljesen felpörögtem, alig vártam a reggelt. Hajnalban keltem, kávésbögrével a
kezemben szotyogtam a házban, mint a hazajáró lélek, majd nyolc óra előtt hátamra
vettem a kábé 8 kilogrammos fotóstáskámat, és azon elmélkedtem, vajon sikerül úgy
beszélgetnünk, hogy kicsikarjam 92 évének néhány izgalmas részletét? Éppen
nyitotta a kaput, amikor odaértem, örömmel nyugtázta jelenlétem:
– Már azt hittem, elfelejtette! – mondta csillogó tekintettel.
Bele is vágtunk a közepébe, a nyakamban két fényképezőgéppel a szobájában
kezdtem fotografálni. Közben bekapcsoltam a hangrögzítőt, hogy emlékezzek én is
a beszélgetésre, mert ki emlékszik 92 évre?
– 1926. február 27-én születtem Agyagfalván. A
temető alatt laktunk... – kezd bele a élettörténetébe. – Akkoriban hét osztályt
jártunk az iskolában, de nem emlékszöm tanítóim nevére, ki emléközne ebben a
korban... – mondja mosolyogva. Arra már emlékezett, hogy sokáig szolgált.
– Mikor konfirmáltam, akkor Péter bátyám – aki nyerekedni járt
Magyarországra – elvitt ingömöt is oda, ahol anyámnak a testvére szolgált.
Dámosy Zoltán orvosnál kezdtem a cselédséget, majd Bánáty Péter ügyvédnél
szolgáltam. Havi húsz-negyven pengőt kerestem. Másfél esztendeig Magyarországon
voltam. Dámosynál három gyermök volt. Kicsi voltam, de ügyes, nem tekerögtem, örökké
a gyermökökkel játszodtam. A legutolsó helyen – nem emlékszem a nevükre – zsidóknál
szolgáltam, olyan jó asszon volt ott, annyi mindent adott nekem, de később hallottam,
elvitték őket, nem tudom, mi lett velük. Erőst jól bántak velem, sírt a
nagysága, amikor jöttem haza. Muszáj volt hazajönnöm, mert édesanyám mondta, ha
a többi agyagfalvi jő’, akkor én se maradjak. Majd
möntem Udvarhelyre szolgálni Fischerni’, ott ahol a deszkaraktár volt.
Ott szolgáltam egy fél esztendeig, később a kollektívbe dolgoztam, ahová mi
sose álltunk bé’.
Megtudtam, hogy négyen voltak testvérek. Két fiú, és két lány.
– János ott él a temető alatt. A nagyobbik testvéremnek volt az erdőn egy tinója,
és egy alkalommal vitte a sót nyalatni, s a bihalbika megdöböcskölte, réament,
meghalt – emlékezik vissza. A léánytestvére, Emma, nemrég hunyt el.
Közben előkerül a cselédkönyv, amiben nem szerepel az utolsó család neve,
ahol szolgált, de még Róza néni arcképe is hiányzik belőle. Érdeklődöm, hová
lett, mire az asztalfiókból kotorássza elő a bekeretezett képet... A jóvágású
katonaképét mutatva rákanyarodik a férjére:
– Ő a férjem volt, meghalt – meséli könnyes szemmel. – Legénykorában hezzámjárt
sokáig, de az anyjáék nem hagyták, hogy elvegyen, mert azt mondták, hogy
hitvánviseletű vagyok, nem vagyok dolgos. Ő megházasodott, mást vett el, egy
évig voltak együtt. Én is férjehez mentem, az én uram öt év múlva meghalt, kereső
nélkül maradtam két gyermökkel. Ő elvált és két gyermökkel elvett végül, felneveltük
a gyermekeket, és lett még egy fiunk...
Annyira belelendülök a fotózásba, alig tudok figyelni, minden érdekelne, de
tudom, véges az időm, egyszer belefárad Róza néni. Ezért inkább a kilencvenkét
évének szépségeiről kérdezem:
– Szerettem dolgozni, most is szeretek. Mindig megseprem az udvart, a
kapu eleit is, de minden tavasszal azt várom, hogy a kertben dolgozni lehessen...
(Agyagfalva, 2018. április 14.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése