Juhelhányás

 

 

(Agyagfalva, 2019. december 1.)

Közel Katalin napjához a székelyföldi falvakban a juhászok elhányják a juhokat, ami tulajdonképpen az esztena, a nyári szálláshely felszámolását is jelenti. Én is megtudakoltam a falumbéli juhtartó gazdától, hogy mikor van ez az esemény, és nem is teketóriáztam sokat: vasárnap, december elsején kimentem az esztenára. A reggeli hideg párás leheletet eredményezett a juhok körében, de mi sem voltunk jobb helyzetben. Mínusz egynéhány fok volt csupán, de a meleg alsógatya és a begombolt posztólajbi bizony hasznosnak mutatkozott. A juhelhányás eseménye amúgy is ünnepnek számít a gazda életében, ilyenkor a néprajzi írások szerint estére már komoly mulatozás lett a vége. Az eddig kint háló juhok, bárányok mostantól „otthongondozásban” részesülnek, innentől a gazda felelőssége az állat rendezése.
Már az esztenán elkezdődik a juhelhányás folyamata, a juhász számadása. A mi juhászunk az állat pofájáról tudja, melyik gazdáé, de nekem a mindegyforma-elven kell fényképeznem :) A válogatás sem egyszerű feladat, főleg ha a juhok apró lábaikkal nekiiramodnak, itt inkább a „lassansétálokközöttükéshirtelenelkapom” a siker kulcsa. A kosár körül nyugodtan heverő kutyákkal ellentétben én nem voltam olyan magabiztos, felvettem a lassú, sétálok-kattogok-ritmust, ne zavarjam a pakulárt, a juhászt, a gazdát a munkában. Közben azért elcsattannak viccek, és morgolódásmentesnek sem mondható, de igazán remek a hangulat.
Néhány gazda érkezik, hogy haza hajtsa a juhait. Egyikőjük, Imre bácsi, fehér bögrében kukoricát rázogat, így csalogatja maga után állatait, azok meg, mint a szófogadó gyerekek, boldogan poroszkálnak utána. Mikor már jónéhányat hazavittek, akkor elindul a sereg a faluba. Gazdák kapujában megállítják őket, és kiválogatják az éppen odatartozó juhot. Így megy ez egészen addig, míg ki nem fogynak az állatokból. Persze a koccintás sem marad el – és tényleg ünnepi a hangulat... Ezen a napon az egész falut belengi a bégetés hangja, a lassan fogyó sereg kopogása...

Halottak-napi emlékezés

(Agyagfalva–Szováta, 2019 novembere)

…Amúgy is szeretek temetőben bóklászni, és ez nem valami furcsa szokás, csupán úgy vélem, az egy település múltbéli lenyomata, a jelenben viszont sok mindent elárul róla. Talán itt lehet a legjobban felfedezni az embert – nem a holtat, hanem az embert, aki emlékezőként maradt az élők között. Ha tehetem, minden általam látogatott faluban-városban felkeresem, voltam már Görögországban is temetőben. 

Most, hogy már halottaim is vannak (ahogyan Kányádi Sándor írta: „Mert a legárvább akinek/még halottai sincsenek/bora ecet könnye torma/gyertyájának is csak korma/álldogálhat egymagában/kezében egy szál virággal/mert a legárvább akinek/még halottai sincsenek” – Halottak napja Bécsben), még inkább érzem, hogy el kell menni a temetőbe. Nem a gyertyáért, hanem a csendért, ami bennem van, ami összeköt velük. Hajnalban gyakran megjárom az agyagfalvi temetőt, sokszor a szovátai jut eszembe, ahol szüleim nyugszanak. Néha leülök egy-egy fejfa elé, elgondolkodom, hogy a gyerekek 1924-ben születtek, és az 1877-ben született apjukkal együtt 1932-ben haltak meg, vajon mi okozhatta ezt? Ikrek lehettek, de sosem nyomoztam utána, pedig megérne egy misét...

Tudatosan vettem elő gyűjteményemből egy filmes gépet, a FED 5B-t, amit még édesanyámtól kaptam örökségül (ő is fotografált Szovátán, talán sokaknak van kép a medvével, gólyával, amit ő készített). Befűztem egy Foma filmet, és a halottak napja előtti időben, illetve világításkor Agyagfalván és Szovátán fotóztam vele. Ezidő alatt sírásást is lencsevégre kaptam az agyagfalvi temetőben… 

Közben a 80 év feletti apósomtól megtudtam, egykor az emlékezésnek talán egyik érdekes mozzanata lehetett a faluban a halottak napi „bandázás”, amikor a falu fúvószenekara világításkor kivonult a temetőbe, és rokonok kérésére „elfújta” a halott nótáját. Maradtak még, akikben él ennek emléke, amit a kemény kommunizmusban is műveltek, és talán most lenne érdemes felgöngyölíteni a történetet. Habár igaz, ma már nem divat… 

Tehát elővettem az anyámtól örökölt gépet – gyertyát nem gyújtottam, „mert a fényt nem lehet megvilágítani” (Szabó Magda), de a fényt hívtam segítségül, hogy egy kis emlékezést komponáljak…  

Halászokkal a tengeren 3.

Hajnali fél négykor csönget az óra. Hogy a család többi tagját ne verjem fel, csendben készítek egy kávét, kiülök a teraszra és hallgatom a Fekete-tenger csendes „csobogását”. Mintha ő is szundikálna még – állapítom meg. Telnek a percek, a hajnal még csak nem is hasad. A második kávém után beülök az autóba, és haladok Năvodari felé. A nappali állandó keréksurrogás helyett bizony csak két-három autó járja a kétsávos utat. Letérek a „dig”-nél – a sokak által ismert pionírtábor irányába. Már ismerem a járást, harmadik alkalommal kérezkedtem fel a csónakra Ilie halászatánál, igazi barátság alakult ki köztünk.
Előtte való reggelen Ivan, a lipován magasra emelt kezekkel magyarul köszöntött a csónakból:
– Szervusz, magyar!
– Szervusz, Ivan! – kiáltottam vissza  mosolyogva. A kint álló napkeltenézelődök, halászkíváncsiskodók is meglepődtek, nemhogy én. Bemásztam a vízbe, és megöleltük egymást! Ugyanígy Iliével, Gabival és még sorolhatnám. 
Amikor a halászathoz érkeztem, a sötétséget vágni lehetett, csupán a lakókocsikban volt világ, ahol a halászok készülődtek. A kutyaugatásra egyikből kiszólnak:
– Ki érkezett?
– A hargitai fényképész! – szólok vissza fülig érő szájjal. A hangomat felismerve megkérdezte:
– Megérkeztél?
– Ki nem hagynám, semmi pénzért – válaszoltam.
Bevonulunk a halászat központi helyére, ahol mellig érő gumicsizmába bújtatnak engem is.
– Ezt tőlem kaptad, és nekem adod vissza, különben... – szól Ilie, és közben a társaság kacagása szakítja félbe a mondatot, majd röhögés közepette mindenki folytatja a gondolatot.
Egy kis reggeli éledezés, a már lefőtt ibrikes kávék elfogyasztása következik, majd irány a part, ahol a csónak vár bennünket. A tenger csendes, hullámok alig vannak, és a levegő sem hűlt le annyira, hogy egy szál pólóban ne tudnánk kimenni a vízre. Ebben az órában a csónak elején lévő elemlámpás fiatalembert, vagy a cigik parázsló fényét látjuk a háttérben mutatkozó hajnali fényben. Négy evező csattan a vízben, a halászok felébredt módba kapcsolva rutinosan végzik a dolgukat. Nem nagyon beszélnek, de ha megszólal valaki, akkor poénok röpködnek.
A cölöpös halásztelep – több is van a parthoz viszonylag közel – különleges látványt nyújt még nappal is, nemhogy a hajnal fényében.  A 11 méter hosszú rudakat szélcsendes, áramlatmentes időben lehet leereszteni a tengerfenékre, körülbelül 1,5-2 méter mélyre süllyesztik a homokba, majd ezekre feszítik ki a halászhálót – tudtam meg a halászoktól. Mire odaérünk már a hajnal  csábító színeivel izmoskodik – a horizont besárgul-magentásodik. Egy kis ideig várunk, hogy még gyűljenek a halak. Csendben vagyunk, mindenki reménykedik egy jó fogásban. Fölöttünk a kormoránok, sirályok kerengenek – ők is ízletes reggelire fenik a csőrüket.
Elkezdődik a halászat, mindenki precízen húzza a hálót, majd annyira kiemelik, hogy csattogó haltömeg hallatszik. Ládákkal, hálókkal veszik ki az európai szardellát (hamsie), sprotnit, bajuszos vörösmárnát, közönséges mérgesráját, apró rákokat és egyebeket. A csónak alja kezd megtelni, így én is ugrálni kényszerülök, hogy ne tapossam össze a fogást. Átfordulunk a másik csapdához, ugyanazok a mozdulatok, itt viszont rengeteg a medúza. Be akartam szállni én is a medúzák kidobálásába, de Ilie szól:
– Ne foglalkozz vele, ha megcsípnek, egész napod el lesz cse...ve...
Napközben tudtam meg, hogy valóban kellemetlen, ugyanis pancsikálás közben combommal hozzáértem egyhez, és egész nap zsibogott a lábam. 
Mire felkel a nap, rengeteg kíváncsiskodó és vásárló mellett mi már kint vagyunk a szortírozó asztalnál. Érdeklődnek a fogás és árak felől, miközben a halászok a partra sodródott algaszőnyegen ösvényt vágva hordják ki a halakat.
Jóleső fáradtság lesz úrrá rajtam, reggeli fél hétig befejeződött a halászat. Cristinától, Ivántól, Iliétől, Gabitól s mindenkitől, akit ismerek, a viszontlátás reményében elköszönök, a frissen fogott aprórák nyers húsának édes ízével a számban, a harmadik csónakos tengeri szabadságom című epizód élményével visszaindulok a villába pihenni... 

A nagy arcképcsarnokon egy kedves barátom meg is kérdezte:
– Te ilyenkor pihenőszabadságon vagy?

(Năvodari, 2019 augusztusa)

Fekete-tenger fekete-fehéren

(Fekete-tenger, 2019 augusztusa, Flexaret IVA, Fomapan 120)

Tamás, a pásztorlegény

(2019. július 14., Agyagfalva)

Szombaton kora reggel kaszálni mentem, amikor összetalálkoztam a vállán karikásostorral igyekvő pásztorlegénnyel. Nem volt kérdés, hogy készítek róla néhány képet. Vasárnap reggel a tejköd látványa gyors reggeli kávéra, fényképezőgéppakolásra, és indulásra késztetett. A falu egyik utcájában vártam a csordával érkező legénykét. A tejköd oszlani kezdett, de még így is maradt annyi dekorációnak, hogy készíthessek néhány emlékezetes képet.

Hajnali bandukolás a Gyilkos-tó körül

(Gyilkostó, 2019. június 9.)