Hajnali
fél négykor csönget az óra. Hogy a család többi tagját ne verjem fel,
csendben készítek egy kávét, kiülök a teraszra és hallgatom a
Fekete-tenger csendes „csobogását”. Mintha ő is szundikálna még –
állapítom meg. Telnek a percek, a hajnal még csak nem is hasad. A
második kávém után beülök az autóba, és haladok Năvodari felé. A nappali
állandó keréksurrogás helyett bizony csak két-három autó járja a
kétsávos utat. Letérek a „dig”-nél – a sokak által ismert pionírtábor
irányába. Már ismerem a járást, harmadik alkalommal kérezkedtem fel a
csónakra Ilie halászatánál, igazi barátság alakult ki köztünk.
Előtte való reggelen Ivan, a lipován magasra emelt kezekkel magyarul köszöntött a csónakból:
– Szervusz, magyar!
– Szervusz, Ivan! – kiáltottam vissza mosolyogva. A kint álló napkeltenézelődök, halászkíváncsiskodók is meglepődtek, nemhogy én. Bemásztam a vízbe, és megöleltük egymást! Ugyanígy Iliével, Gabival és még sorolhatnám.
Amikor a halászathoz érkeztem, a sötétséget vágni lehetett, csupán a lakókocsikban volt világ, ahol a halászok készülődtek. A kutyaugatásra egyikből kiszólnak:
– Ki érkezett?
– A hargitai fényképész! – szólok vissza fülig érő szájjal. A hangomat felismerve megkérdezte:
– Megérkeztél?
– Ki nem hagynám, semmi pénzért – válaszoltam.
Bevonulunk a halászat központi helyére, ahol mellig érő gumicsizmába bújtatnak engem is.
– Ezt tőlem kaptad, és nekem adod vissza, különben... – szól Ilie, és közben a társaság kacagása szakítja félbe a mondatot, majd röhögés közepette mindenki folytatja a gondolatot.
Egy kis reggeli éledezés, a már lefőtt ibrikes kávék elfogyasztása következik, majd irány a part, ahol a csónak vár bennünket. A tenger csendes, hullámok alig vannak, és a levegő sem hűlt le annyira, hogy egy szál pólóban ne tudnánk kimenni a vízre. Ebben az órában a csónak elején lévő elemlámpás fiatalembert, vagy a cigik parázsló fényét látjuk a háttérben mutatkozó hajnali fényben. Négy evező csattan a vízben, a halászok felébredt módba kapcsolva rutinosan végzik a dolgukat. Nem nagyon beszélnek, de ha megszólal valaki, akkor poénok röpködnek.
A cölöpös halásztelep – több is van a parthoz viszonylag közel – különleges látványt nyújt még nappal is, nemhogy a hajnal fényében. A 11 méter hosszú rudakat szélcsendes, áramlatmentes időben lehet leereszteni a tengerfenékre, körülbelül 1,5-2 méter mélyre süllyesztik a homokba, majd ezekre feszítik ki a halászhálót – tudtam meg a halászoktól. Mire odaérünk már a hajnal csábító színeivel izmoskodik – a horizont besárgul-magentásodik. Egy kis ideig várunk, hogy még gyűljenek a halak. Csendben vagyunk, mindenki reménykedik egy jó fogásban. Fölöttünk a kormoránok, sirályok kerengenek – ők is ízletes reggelire fenik a csőrüket.
Elkezdődik a halászat, mindenki precízen húzza a hálót, majd annyira kiemelik, hogy csattogó haltömeg hallatszik. Ládákkal, hálókkal veszik ki az európai szardellát (hamsie), sprotnit, bajuszos vörösmárnát, közönséges mérgesráját, apró rákokat és egyebeket. A csónak alja kezd megtelni, így én is ugrálni kényszerülök, hogy ne tapossam össze a fogást. Átfordulunk a másik csapdához, ugyanazok a mozdulatok, itt viszont rengeteg a medúza. Be akartam szállni én is a medúzák kidobálásába, de Ilie szól:
– Ne foglalkozz vele, ha megcsípnek, egész napod el lesz cse...ve...
Napközben tudtam meg, hogy valóban kellemetlen, ugyanis pancsikálás közben combommal hozzáértem egyhez, és egész nap zsibogott a lábam.
Mire felkel a nap, rengeteg kíváncsiskodó és vásárló mellett mi már kint vagyunk a szortírozó asztalnál. Érdeklődnek a fogás és árak felől, miközben a halászok a partra sodródott algaszőnyegen ösvényt vágva hordják ki a halakat.
Jóleső fáradtság lesz úrrá rajtam, reggeli fél hétig befejeződött a halászat. Cristinától, Ivántól, Iliétől, Gabitól s mindenkitől, akit ismerek, a viszontlátás reményében elköszönök, a frissen fogott aprórák nyers húsának édes ízével a számban, a harmadik csónakos tengeri szabadságom című epizód élményével visszaindulok a villába pihenni...
Előtte való reggelen Ivan, a lipován magasra emelt kezekkel magyarul köszöntött a csónakból:
– Szervusz, magyar!
– Szervusz, Ivan! – kiáltottam vissza mosolyogva. A kint álló napkeltenézelődök, halászkíváncsiskodók is meglepődtek, nemhogy én. Bemásztam a vízbe, és megöleltük egymást! Ugyanígy Iliével, Gabival és még sorolhatnám.
Amikor a halászathoz érkeztem, a sötétséget vágni lehetett, csupán a lakókocsikban volt világ, ahol a halászok készülődtek. A kutyaugatásra egyikből kiszólnak:
– Ki érkezett?
– A hargitai fényképész! – szólok vissza fülig érő szájjal. A hangomat felismerve megkérdezte:
– Megérkeztél?
– Ki nem hagynám, semmi pénzért – válaszoltam.
Bevonulunk a halászat központi helyére, ahol mellig érő gumicsizmába bújtatnak engem is.
– Ezt tőlem kaptad, és nekem adod vissza, különben... – szól Ilie, és közben a társaság kacagása szakítja félbe a mondatot, majd röhögés közepette mindenki folytatja a gondolatot.
Egy kis reggeli éledezés, a már lefőtt ibrikes kávék elfogyasztása következik, majd irány a part, ahol a csónak vár bennünket. A tenger csendes, hullámok alig vannak, és a levegő sem hűlt le annyira, hogy egy szál pólóban ne tudnánk kimenni a vízre. Ebben az órában a csónak elején lévő elemlámpás fiatalembert, vagy a cigik parázsló fényét látjuk a háttérben mutatkozó hajnali fényben. Négy evező csattan a vízben, a halászok felébredt módba kapcsolva rutinosan végzik a dolgukat. Nem nagyon beszélnek, de ha megszólal valaki, akkor poénok röpködnek.
A cölöpös halásztelep – több is van a parthoz viszonylag közel – különleges látványt nyújt még nappal is, nemhogy a hajnal fényében. A 11 méter hosszú rudakat szélcsendes, áramlatmentes időben lehet leereszteni a tengerfenékre, körülbelül 1,5-2 méter mélyre süllyesztik a homokba, majd ezekre feszítik ki a halászhálót – tudtam meg a halászoktól. Mire odaérünk már a hajnal csábító színeivel izmoskodik – a horizont besárgul-magentásodik. Egy kis ideig várunk, hogy még gyűljenek a halak. Csendben vagyunk, mindenki reménykedik egy jó fogásban. Fölöttünk a kormoránok, sirályok kerengenek – ők is ízletes reggelire fenik a csőrüket.
Elkezdődik a halászat, mindenki precízen húzza a hálót, majd annyira kiemelik, hogy csattogó haltömeg hallatszik. Ládákkal, hálókkal veszik ki az európai szardellát (hamsie), sprotnit, bajuszos vörösmárnát, közönséges mérgesráját, apró rákokat és egyebeket. A csónak alja kezd megtelni, így én is ugrálni kényszerülök, hogy ne tapossam össze a fogást. Átfordulunk a másik csapdához, ugyanazok a mozdulatok, itt viszont rengeteg a medúza. Be akartam szállni én is a medúzák kidobálásába, de Ilie szól:
– Ne foglalkozz vele, ha megcsípnek, egész napod el lesz cse...ve...
Napközben tudtam meg, hogy valóban kellemetlen, ugyanis pancsikálás közben combommal hozzáértem egyhez, és egész nap zsibogott a lábam.
Mire felkel a nap, rengeteg kíváncsiskodó és vásárló mellett mi már kint vagyunk a szortírozó asztalnál. Érdeklődnek a fogás és árak felől, miközben a halászok a partra sodródott algaszőnyegen ösvényt vágva hordják ki a halakat.
Jóleső fáradtság lesz úrrá rajtam, reggeli fél hétig befejeződött a halászat. Cristinától, Ivántól, Iliétől, Gabitól s mindenkitől, akit ismerek, a viszontlátás reményében elköszönök, a frissen fogott aprórák nyers húsának édes ízével a számban, a harmadik csónakos tengeri szabadságom című epizód élményével visszaindulok a villába pihenni...
A nagy arcképcsarnokon egy kedves barátom meg is kérdezte:
– Te ilyenkor pihenőszabadságon vagy?
– Te ilyenkor pihenőszabadságon vagy?
(Năvodari, 2019 augusztusa)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése