Costinesti-i hangulatok

 

(Costinesti, 2020. augusztus 27. – szeptember 2.)

Tengermartja 2.

A mozgalmas tengerparti, állandó maszkos-védekezős nyaralás Costinesti-en bizony nem telt el úgy, hogy ne vegyem elő az édesanyámtól örökölt FED5B filmes fényképezőgépet Ilford FP4 Plus filmmel, de velem volt még a Flexaret IVA középformátumú, ugyancsak filmes gép. Mivel itt nem találtam halászokra – eskü, sokat kerestem őket, de a legközelebbi csapat is kilométerekre lehetett tőlem, valahol Eforie Sudon –, így nem maradt más hátra, mint örömmel fényképezni a tengert, a roncshalmaz Evangeliát, feredő-napozó közösséget, akik néha tengerben úszó szeméthegyek, homokba tiport, amúgy szemetesbe való cuccok között élvezték a tenger moraját. A filmes fotózás öröme – annak ellenére, hogy már kezd kikopni köztudatból az agyonbuherált mobiltelefonoknak/fényképezőgépeknek köszönhetően – bizony a világon még kemény magnak nyújt élvezetet.

Filmessel is terveztem a nyaralást, meg úgy, hogy legyen benne minden, ami a tengerpart örömét, bánatát hozhatja. Kismillió ember megy el minden évben oda, és a hajnalokon mégis sokan magányosak, a szelfizésen, magamutogatáson kívül már nem érdekli a tovább, mert ugye a kép is egyszer csak elsüllyed a görgethető világhálón... Talán így is van rendjén...

 

 

(Costinesti, 2020. augusztus 27.–szeptember 2.)

Hajókörüli rozsdatúra

Barátokkal ugrottunk neki a fekete-tengeri, éjszakai életéről és nudizmusáról is híres Costinești-i nyaralásunknak. Amikor szállásfoglaláskor láttam, hogy a teraszról virító Evangelia hajóroncs közel van, tudtam, hogy az idei tengerparti halászat elmarad, képeimen ez a rozsdamonstrum lesz a fő motívum. (Eddig annyi kép készült róla már, hogy gátat lehetne dugni, ha mégis teszek rá egy lapáttal, bizonyára senkit sem fog zavarni :)
Amúgy a látványától először egy ismerős ugrott be, aki ócskavaskereskedésben utazik, ez a roncshalmaz egy ideig megoldaná a megélhetési gondjait, ahogyan az 1968-as zátonyrafutásától számítva már másokon is segített – igaz ők állítólag inkább rozsdáskincs-vadászok voltak.  
Az első hajnalon a partról csak körbejártam, mint macska a forró kását, folyamatosan az járt a fejemben, hogy akár csónakkal, kajakkal, helikopterrel, de be kell jutnom a hajóhoz, meg kell nézzem, mit is rejt magában. Közben sikerült megismerkednem egy vízimentőssel, aki felvilágosított, hogy terepismeret hiányában inkább mellőzzem a nagy mellbedobásos kalandjaimat, mert többel is beköthetem, vagy kötözhetik a lábam egy komolyabb sérülés miatt. Így lemondtam róla annak ellenére, hogy a látogatás lehetőségét csak egyetlen dolog választotta el: a tenger.
Második hajnalon kissé morcosabbnak mutatkozott a Fekete-tenger. A napközbeni UV-sugárzás beszívása közben jutott eszembe, hogy nyaralótársamnak van egy úszódeszkája, azzal könnyedén megtehetem az utat. Mindezt annak ellenére, hogy néha a fejem felett is átcsapnak a hullámok. Belevágtam – se csónak, se kajak, se helikopter – és elúsztam a roncsig. Nem mondom, utána  a cukorbeteg  fiam szőlőcukrait úgy ettem, mint a politikaifogoly.
Harmadik hajnalon a tenger olyan sima volt, mint a kivasalt lepedő – persze ez azért túlzás, de az előző naphoz képest édesdeden alvó babának mutatkozott. Újabb UV-sugárzásszívás, X-faktoros krém, stb, hogy a pirulás helyett inkább színt váltsak, és akkor vetettem fel a feleségnek, valamint a barátomnak, hogy a hajó legközelebbi partjáról ússzuk körbe az Evangeliát. Egyikőjüknek sem kellett kétszer mondani. Így újra vettem a kissé gyenge minőséget fotózó akcókamerát, és hárman nekiláttunk a hajókörüli rozsdatúrának.
Mivel Costinesti kevésbé mondható homokos partnak, a nagyra nőtt homokszemek – nyugodtan becézhetjük sziklának – bizony lábujjtörőnek bizonyulnak, így mindenkinek elővigyázatosságot ajánlok, aki kiruccot tervez oda.
A helyenként szitává rozsdásodó hajót 1942-ben építették Írországban, ugyanott, ahol a Titanicot. Akkor még Empire Strength-nek hívták és a Blue Star Line üzemeltette. Később Saxon Star, majd 1961-től Redbrook néven futott, míg 1965-ben meg nem vette egy görög cég, mely az E. Evangelia nevet adta neki. A hajó 131 méter hosszú, 17 méter széles, 10 méter magas, de ha így tart a szerkezete és a víz közötti harc, hamarosan változni fognak ezek a számok.
Javában átértünk a túlsó oldalára, amikor felfedeztük, hogy a hajó belsejében egy pasas evickél, nejlonzacsiba csomagolt telefonjával filmezve. A megdöbbenés hevében szólni sem tudtunk. Amíg mi kevésbé tempósan hajtottuk magunkat, még turistalátványosság is lettünk: néhány kishajó érkezett tele kalandornak egyáltalán nem mondható kíváncsiskodókkal. Széles vigyorral integettünk nekik, ők irigykedve vagy félve nézték produkciónkat.
A monstrum látványa ledöbbentő, sosem hittem volna, hogy ilyen sok az a 10 méteres magasság, mintha rám akarna szakadni egy csomó rozsdás cucc. A hajó belsejében – amit el nem loptak eddig – tengervíz-rágta létrák, csövek, hajót hajtó motorcsonkok. A szétmállott hajófalak vágnak, a madárürülék eredményezte szagok sem éppen a legkellemesebbek benne. A 2005-ben egy vihar következtében meroggyant hajó horrorfilmbe illő képsorokat sugárzik: sejtelmes fények, sivító sirályok, ritkarusnyán buborékozó madarak,  búgó gerlék, a hajó falához csapodó víz csobbanásának visszhangja erősíti bennünk a időette nagy ürességet. Szinte hallani, ahogy a rozsda csámcsog benne, jóízűen felfalja a történelem egyik darabkáját.  
A partraszálláskor éreztem, hogy az elért cél, a 3 km-es úszás olyan emlékképeket égetett a fényérzékeny lebenyembe, amelyeket egyetlen fényképezőgép sem tud majd visszaadni..., de azért egy vízálló kameratok se lett volna sárízű. :)

Most gyünnek a képek:

 

(Costinești, 2020 augusztusa)