(Agyagfalva–Szováta, 2019 novembere)
…Amúgy
is szeretek temetőben bóklászni, és ez nem valami furcsa szokás, csupán úgy
vélem, az egy település múltbéli lenyomata, a jelenben viszont sok mindent
elárul róla. Talán itt lehet
a legjobban felfedezni az embert – nem a holtat, hanem az embert, aki emlékezőként
maradt az élők között. Ha tehetem, minden általam látogatott faluban-városban
felkeresem, voltam már Görögországban
is temetőben.
Most, hogy már halottaim is vannak (ahogyan Kányádi Sándor írta: „Mert a legárvább akinek/még halottai sincsenek/bora ecet könnye torma/gyertyájának is csak korma/álldogálhat egymagában/kezében egy szál virággal/mert a legárvább akinek/még halottai sincsenek” – Halottak napja Bécsben), még inkább érzem, hogy el kell menni a temetőbe. Nem a gyertyáért, hanem a csendért, ami bennem van, ami összeköt velük. Hajnalban gyakran megjárom az agyagfalvi temetőt, sokszor a szovátai jut eszembe, ahol szüleim nyugszanak. Néha leülök egy-egy fejfa elé, elgondolkodom, hogy a gyerekek 1924-ben születtek, és az 1877-ben született apjukkal együtt 1932-ben haltak meg, vajon mi okozhatta ezt? Ikrek lehettek, de sosem nyomoztam utána, pedig megérne egy misét...
Tudatosan vettem elő gyűjteményemből egy filmes gépet, a FED 5B-t, amit még édesanyámtól kaptam örökségül (ő is fotografált Szovátán, talán sokaknak van kép a medvével, gólyával, amit ő készített). Befűztem egy Foma filmet, és a halottak napja előtti időben, illetve világításkor Agyagfalván és Szovátán fotóztam vele. Ezidő alatt sírásást is lencsevégre kaptam az agyagfalvi temetőben…
Közben a 80 év feletti apósomtól megtudtam, egykor az emlékezésnek talán egyik érdekes mozzanata lehetett a faluban a halottak napi „bandázás”, amikor a falu fúvószenekara világításkor kivonult a temetőbe, és rokonok kérésére „elfújta” a halott nótáját. Maradtak még, akikben él ennek emléke, amit a kemény kommunizmusban is műveltek, és talán most lenne érdemes felgöngyölíteni a történetet. Habár igaz, ma már nem divat…
Tehát elővettem az anyámtól örökölt gépet – gyertyát nem gyújtottam, „mert a fényt nem lehet megvilágítani” (Szabó Magda), de a fényt hívtam segítségül, hogy egy kis emlékezést komponáljak…
Most, hogy már halottaim is vannak (ahogyan Kányádi Sándor írta: „Mert a legárvább akinek/még halottai sincsenek/bora ecet könnye torma/gyertyájának is csak korma/álldogálhat egymagában/kezében egy szál virággal/mert a legárvább akinek/még halottai sincsenek” – Halottak napja Bécsben), még inkább érzem, hogy el kell menni a temetőbe. Nem a gyertyáért, hanem a csendért, ami bennem van, ami összeköt velük. Hajnalban gyakran megjárom az agyagfalvi temetőt, sokszor a szovátai jut eszembe, ahol szüleim nyugszanak. Néha leülök egy-egy fejfa elé, elgondolkodom, hogy a gyerekek 1924-ben születtek, és az 1877-ben született apjukkal együtt 1932-ben haltak meg, vajon mi okozhatta ezt? Ikrek lehettek, de sosem nyomoztam utána, pedig megérne egy misét...
Tudatosan vettem elő gyűjteményemből egy filmes gépet, a FED 5B-t, amit még édesanyámtól kaptam örökségül (ő is fotografált Szovátán, talán sokaknak van kép a medvével, gólyával, amit ő készített). Befűztem egy Foma filmet, és a halottak napja előtti időben, illetve világításkor Agyagfalván és Szovátán fotóztam vele. Ezidő alatt sírásást is lencsevégre kaptam az agyagfalvi temetőben…
Közben a 80 év feletti apósomtól megtudtam, egykor az emlékezésnek talán egyik érdekes mozzanata lehetett a faluban a halottak napi „bandázás”, amikor a falu fúvószenekara világításkor kivonult a temetőbe, és rokonok kérésére „elfújta” a halott nótáját. Maradtak még, akikben él ennek emléke, amit a kemény kommunizmusban is műveltek, és talán most lenne érdemes felgöngyölíteni a történetet. Habár igaz, ma már nem divat…
Tehát elővettem az anyámtól örökölt gépet – gyertyát nem gyújtottam, „mert a fényt nem lehet megvilágítani” (Szabó Magda), de a fényt hívtam segítségül, hogy egy kis emlékezést komponáljak…
