Három évre a papásszüléstől

....::::....



...:::...


...:::...


...:::...


...:::...

2005. január 22., szombat: hajnali fél öt magasságában a párom ébreszt. Jönnek a fájdalmak... Kipattantam az ágyból, segítettem neki felöltözni. Mivel térdig érő hó hullott, az udvaron parkoló autóról le kellett söpörni azt. Ezzel is telt az idő. Szinte tudtam, hogy az autó most nem csúszik meg a letakarítatlan úttesten. Tapostam a gázt. 70-80-al mentünk.

Udvarhelyen a Kossuth utca sarkán éppen akkor ment el a hóeke. A nagy hó sárgásan ragyogott az utcai világítástól.

Sürgösségi osztályra mentünk, ott vizsgálták meg a nejemet. Majd felvitték az emeletre. Engem még nem engedtek be.
Lent a kávéautómata csendesen burrogta ki magából a fekete nedűt. Kimentem az ajtó elé, rágyújtottam. Súlyos perceket vártam, aztán rávettem magam, és én is felmentem a szülészetre. Álltam az ajtó előtt néhány másodpercet, mikor kinézett az egyik nővér és szólt: bemehetek. Az öltözőbe vezetett és rámadták a sterill ruhákat, maszkot és sisakot. Már bent volt a vajúdóban. Feküdt, piheget.
Jöttek a fájdalmak, elmúltak. Injekció. Újra fájdalmak, erősebbek, gyengébbek... Majd az asztalra fektették.

Simogattam a fejét, és bíztattam. Azt mondtam, amit a szülésznő mondott... Igyekeztem nem láb alatt lenni, nehogy kipakoljanak onnan, ugyanis a kórház szabályzata szerint ha a szülészdoki úgy dönt, akkor ki is küldheti az apát.
Innentől kezdve nem éredekelt az idő... És egyszer csak megláttam őt, meghallottam a hangját. (azóta is azt hallom, hallgassak, mert én láttam először :).

2005. január 22., szombat, 9:14: megszületett Balázs...

2008. január 25., csütörtök – Eltelt három év attól a pillanattól, amikor azt mondtam: meglátni és meghalni :).